Ki mit tud?

7. Fejezet

   – Csak egy játékszer vagyok. Azért csinálod mindezt mert unatkozol. Ennél betegebbet még nem hallottam.

   – Ez tényleg beteges, de valamit elrontottál. Nem védted le a helyet. Simán megtaláltalak.

   – Mert ezt akarta. Belesétáltál a csapdájába – feleltem halkan.

   – Milyen csa... – szakította félbe őt Justin.

   A kis pincét betöltötte fájdalmas ordítása. Dustin azonnal odasietett és próbált rajta segíteni, de tudtam mire megy ki a játék. Megismertem a szabályokat és a kimenetelt is sejtettem.

   – Azt akarja, hogy meggyógyítsd és teljesen legyengülj. Erősebb vagy nála és az öcsédet használja fel.

   – Ha... hallgass Cara-ra igaza van – nyögte a szavakat Jus.

   – Nem. Rick állj le! – mondta mérgesen Dustin, mire a föld is megremegett.

   Ezzel egyetemben, mintha bennem is megremegett volna valami. Hirtelen minden beugrott. A de ja vu érzések oka, a képek és jelenetek. Minden. Mikor feleszméltem az emlékekből már csak a démon, Dustin és én voltunk a helyiségben. A többiek eltűntek.

   – Lehet, hogy őket elvitted, de Carat nem engedem – szegezett a falhoz mágiával a Rick.

   – Ő is velem jön különben rád uszítom a vadászokat.

   – Amíg a lány nálam van senki sem lőhet rám. Robert nem adna tűzparancsot a lánya ellen.

   – De engem nem érdekel az élete – repítette a plafonnak a démont Dus, majd a földhöz vágta. Megfogta a kezem és a házba vitt. Otthon apa várt.

   – Kincsem – ölelt át szorosan.

   – Mindent el kell magyaráznod és nincs ellenkezés vagy kifogás. Most felmegyek, de, mikor visszajövök kakaóval a kezedben szeretnélek látni.

   – Rendben – felelte mosolyogva, majd elengedett. Óvatosan lépkedtem sajgó térdem miatt, végül felértem a szobámba.                Magamhoz vettem egy szürke melegítőt és egy szürke pulóvert. Fehérneműt is halásztam elő, majd bementem a fürdőbe. Megengedtem a kádba a forró vizet és pár perc múlva el is zártam. Testem belemártottam a forró vízbe. Végre. Bár csípte a sebeimet élvezet volt áztatni magam. Megmostam a hajam is, majd megtörülköztem, hajat szárítottam.

   Felvettem a cuccaim, összefogtam szénakazal frizurámat egy lófarokba és kiléptem az ajtón, de meg is torpantam. Dustin az ágyamon ült.

   – Car én... én sajnálom amit mondtam – állt velem szembe. – Nem gondoltam komolyan.

   – Semmi baj. Megértem,ha nem kedvelsz. Nem szerethet mindenki – mentem el mellette, de megfogta alkarom.

   – Nem erről van szó. Kedvellek. A bárban is utaltam rá, csak nem vetted észre. Nem akarlak kihasználni aztán eldobni.

   – Azt mondtad utálsz. Nem kell azért bocsánatot kérned, amiért nem vagyok a szíved csücske. Előfordul – rántottam meg vállam. Rosszul esett, de nem mutathattam ki. Erős maradtam.

   Mondjuk... kíváncsi lettem volna a reakciójára, ha azt mondom kedvelem, sőt talán többet is érzek iránta. Minden egyes jótettével nőtt a szememben. Sokszor megmentett, bár utál... Gondolkodásomból meggyötört hangja zökkentett ki.

   – Olyan buta vagy – sóhajtott fel. – Én egyszer sem mondtam, hogy utállak. Te szőtted le a szituból, megjegyzem rosszul.

   – Utálsz, buta vagyok. Miért is vagy még itt?

   – Cara, az istenért! Hallod amit mondok? – kérdezte felháborodva, mire felé fordultam.

   – Hallom! Képzeld el hallom!

   – Akkor mit nem értesz azon, hogy kedvellek? Ennyire nehéz felfogni?

   – Igen! Már az elején eltaszítottál magadtól! Nem is értem miért vagy itt?!

   – Mert...

   – Kimentettél, értem. Köszönöm. Nem egyszer mentetted meg az életem. Ezt is köszönöm, de Dustin...

   Nem hagyta, hogy befejezzem. Belém fojtotta a szót egy csókkal. Kezeit derekamra vezette, míg én nyakába. Belemarkoltam hajába, mire egy picit felnyögött, majd tovább tépte ajkaim.

   Levegőhiány miatt váltunk el. Homlokát az enyémnek döntötte majd elmosolyodott.

   – Kedvellek. Ez elég bizonyíték volt?

   – Meggyőztél, de ez fölösleges. Úgy könnyebb elveszíteni valakit, ha utálod – húzódtam el.

   – Miről beszélsz? – kérdezte értetlenül, de nem válaszoltam.        Kirohantam az ajtón, majd el a lépcsőn. Apa egy bögre kakaóval a kezében várta a kanapén.

   – Cara! Azonnal magyarázd meg! – szólt rám erélyesen Dustin, mire apa felé fordította a fejét.

   – Nem beszélsz így a lányomhoz!

   – Bocs, de amíg te nem voltál itt én mentettem meg. Úgy beszélek vele ahogy akarok.

   – Az nem jogosít fel arra, hogy kiabálj a lányommal! - szólt rá keményen apa.

   – Okos fiú vagy te. Rájössz– feleltem halkan.

   – Car ez hülyeség. Én simán megvédem magam...

   – De én nem – álltam fel. – Én nem vagyok varázsló, vadász vagy akármilyen különleges akárki! Én egy egyszerű gyenge ember vagyok. A démonnak igaza volt.

   – Nem! Nem volt igaza. Te is lehetsz erős, de helyette elhagyod magad! Hát nem látod?! Ez a célja! Te több vagy ennél!

   – Igen?! Miben? Hallottam a kiáltásokat, az anyám halálsikolyát! Nem vagyok más semmiben! Egy rohadt démon kipécézett magának és  sikerülni fog a terve!

   – Car, én foglak észhez téríteni, de az nem lesz a kedvenc napjaid listáján! Gondolkodj el! Meghaltál? Nem! Ami nem öl meg az megerősít!

   – Nem érted Dustin? Nem akarok harcolni! Feladtam! Elérte, amit akart! – kiáltottam könnyes szemekkel.

   – Nem hagyom, hogy elérje! Nem hagyom, hogy bántson! – emelte fel hangját ő is.

   – Már megtette! nem veszed észre? Amióta az életem része vagy azóta kezdődött minden!

   – Szóval miattam van ez az egész? Így gondolod? – kiabált teljes erejéből.

   – Igen! Így gondolom!

   – Akkor a csók előtt is így kellett volna gondolnod! Mielőtt tényleg elhiszem, hogy lehet valami, de most...! Ha nem akarod, hogy az életed része legyek hát nem leszek! – kiáltotta, majd eltűnt és ekkor, mint a villámcsapás hasított belém a felismerés.

   Ahogy a mondás szól: „ Nem tudod mid van amíg el nem veszíted. ” Én sem tudtam mim volt, amíg Dustin el nem ment. Sírva rogytam a földre.

   – Azt mondta csók? – kérdezte apa felháborodva, de nem tudtam neki válaszolni.

   – Tényleg? Most? – kérdezett rá Harry, majd megéreztem kezeit a hátamon. Simogatni kezdte és átölelt. – Shh. Nyugodj meg - suttogta nyugtató hangon.

   – Vissza fog jönni? – néztem fel vörös, kisírt szemekkel Justinra. Még a veszekedésünk közben jöttek meg.

   – Nem tudom. Nem szokott ennyire kiborulni. Általában, aki feldühíti azt megöli, de min vesztetek össze ennyire?

   – Nem hittem neki és... megcsókolt, visszacsókoltam, majd a többit ti is hallottátok – töröltem meg szemeim.

   – Me.. megcsókolt? – köhögött fel Justin.

   – Erre én is kíváncsi vagyok – nézett rám apa villódzó szemekkel, ám jelenleg figyelmen kívül hagytam.

   – Nem tudod merre lehet? – szántam kérdésem Justinnak.

   – Sajnálom... – rázta meg fejét. – Három év után egy hete találkoztam vele először, így azt sem tudom merre járt.

   – Három éve tizenöt volt. Egyedül utazgatott?

   – Dustin három éve százhatvan éves volt. Tizennyolc éves korunk után nem öregszünk.

   – Szóval, amíg én öreg nénike leszek te fiatal, fürge srácként fogod tengetni napjaidat? – néztem Louisra.

   – Úgy tűnik, de ne aggódj! Majd csinálok neked zabpelyhet és gondozom a macskáid – nevetett fel, ami engem is mosolyra késztetett.

   – Mihelyst meghallom tőled, hogy öreg vagyok rád uszítom mindet – töröltem meg szemeim, majd felálltam.

   – Vissza fog jönni. Ha mégsem megkeresem és a fülénél fogva rángatom ide – ölelt meg Justin.

   – Köszönöm – viszonoztam tettét, majd apa felé fordultam.

   – Egy csók volt. Semmi több.

   – A semmi többel vitatkoznék. Elég keménynek tűnt a vitátok. Jól vagy?

   – Kiheverem. Mindjárt itt a Karácsony. Nem lehetek szomorú. Már csak... – szaladtam a falinaptárhoz – négy nap! Emberek, holnap fadíszítés! – kiáltottam parancsként.

   A kedvenc ünnepem a Karácsony, ugyanis ekkor mind együtt lehettünk. Jelen pillanatban egyik szemem sír, a másik nevet. Sír, mert, ha a démon igazat mondott anya meghalt. Nevet, mert Harry velünk van.

   – A fa a padláson van – mondta testvérem nyavalyogva.

   – Akkor felmész és lehozod. Jut eszembe Louis, Justin, ti is velünk ünnepeltek. nem tűrök kifogásokat.

   – Karácsony – sóhajtott fel apa és Harry.

   – Hallottam! – kiabáltam a szobámból. – Oh, és holnapra mindenki pihenje ki magát, mert hosszú nap elé nézünk! – csaptam be az ajtót, majd megcéloztam ágyam.

   Egy gyönyörű ugrással vetettem bele magam, majd pillanatokon belül mély álomba zuhantam.

   Reggel a bekapcsolva hagyott ébresztőmre keltem. Mosolyogva ültem fel, ugyanis mióta zűrös lett az életem ez az első ilyen ébredésem.  Összeszedtem pár ruhát, majd a fürdőbe igyekeztem. Gyorsan lezuhanyoztam, és felöltöztem, majd a konyhába érve kávét kezdtem készíteni tudván, hogy mindenki hulla fáradtan fog betoppanni. Míg lefőtt a pultnak dőlve szemezgettem a kávéfőző mellett elhelyezkedő telefonommal. Dustin száma benne van, de nagy esély van rá, hogy fel sem veszi.

   – Próbáld meg. Nem veszíthetsz vele – szólalt meg az ajtóban Justin.

   – Gondolatolvasók is vagytok? – kérdeztem mosolyogva.

   – Lesüt rólad. Mióta jön be neked a bunkó, ütni való bátyám? – állt mellém.

   – Mióta először találkoztam vele, akkor a kábítást leszámítva kedves volt. Aztán váltott át bunkóra, majd megint kedvesre az utóbbi időben. Mintha terhes lenne, olyanok a hangulatingadozásai.

   – Nem sokat láttalak titeket együtt, de, mikor igen, akkor látszott rajtatok valami. Nem is az, hogy vigyorogtatok, mint a tejbe tök, ám a szemetek csillogott. Az a fura csillogás... Tudod mire akarok kilyukadni?! –  nevetett fel zavartan.

   – Igen. Sejtem –  mosolyodtam el.

   –  Gyerünk, hívd fel –  lökött gyengéden a telefonom felé.

   Óvatosan vettem kezembe a készüléket, majd feloldottam a zárat és kikerestem Dustin nevét. Meglepődve figyeltem, hogy remeg a kezem.

   – Ne mondd, hogy, aki simán beszól egy démonnak az nem meri felhívni a bátyám.

   – Ez más... Dustin.. ő... Az én hibámból ment el. Én mondtam, hogy bár ne lenne az életem része. Ha felhívom vagy felveszi és közömbösen viselkedik vagy nem is veszi fel. Nem tudom melyik a rosszabb. Inkább nem is próbálom meg – tettem vissza a mobilom, majd elővettem négy kávéscsészét és töltöttem mindenkinek  koffein tartalmú italból.

   – Cara...

   – Igyál kávét – vágtam közbe.

   – Figyelj ne...

   – Kávé – lengettem meg orra előtt a csészét.

   – Ne tereld a sz...

   – Biztos nem kérsz?

   – Nem, Cara, nem kérek – fogta be mérgesen a számat. Kivette kezemből az italt és letette az asztalra. – Mi az igazi oka, hogy nem hívod fel? – kérdezte, miközben elemelte tenyerét az ajkaimról. Mély levegőt vettem és bevallottam.

   – Félek...

Sziasztok! Egy újabb rész. Rettenetesen örülök az új feiratkozónak és a több, mint 1000-res oldalmegjelenítésnek! Nekem ezek nagyon jól esnek!  És a kommenteket is köszönöm. 

xoxo D. D. Brown