Ki mit tud?

8. Fejezet

– Félsz?

– Igen. Mi van, ha hallani sem akar felőlem? – kortyoltam bele a koffeinbombába és lenyeltem kesernyés ízét. – Már emlékszem miért utálom a kávét – vágtam fancsali arcot.

– Ezért az arcért megérte – nevetett fel Jus, majd kezét vállamra helyezte. – Biztos vagyok benne, hogy meggondolja magát és visszajön. Ezért ne aggódj, de, ha felhívod talán...

– Vigyázat! – kiabált bátyám. – Hozzuk a fát! – koppant valami a lépcsőn, majd felbukkant valaki feje az ajtóban.

– Jól vagy? – szaladtam Harryhez.

– Igen. Én mondtam, hogy hozzuk le varázslattal, de Louis hagyományosan akart megszenvedni vele – nevetett fel és lábaira állt.

– Csináltam kávét! – kiáltottam.

– Király! – szaladt be a két fiú a konyhába, majd magukhoz vettek egy - egy csészét.

– Lehetne halkabban szürcsölni? – baktatott le apa is.

Követte a fiúk példáját, majd az üres edényt a mosogatóba rakta.

– Ma el kell mennem, de Karácsonyra hazaérek. Addig vigyázzatok magatokra – puszilt arcon, majd kocsi kulcsait magához véve elhagyta a házat.

– Akkor a szabályok: A fát együtt díszítjük fel. Nincs ajándék, mert a Karácsony a szeretet ünnepe és nem a méregdrága meglepetéseké. Végül... mihelyst valaki valami furát észlel, szól – mondtam.

– Értettük főnök asszony – tisztelegtek a srácok, majd felmentek az emeletre.

Én gyorsan elmosogattam, eltörölgettem a koszos edényeke és a nappaliban vártam őket.

Tíz perc múlva már lent voltak és a fát kezdtük szétszedni. Harry még karácsonyi dalokat is kapcsolt be. Nevetve raktuk össze a műfenyőt, majd felszaladtam a padlásra a díszekért. Fent a telefonommal világítottam és emlékeztem, hogy lent még legalább félig fel volt töltve az akkumulátora, de most kikapcsolt. Gyorsan vettem magamhoz a dobozt, majd elindultam a lépcső felé, ám még hátranéztem. Valami árnyék állt az ablak előtt, de nem volt szilárd alakja. Kettesével szelve a fokokat szaladtam le, majd leraktam a földre a díszeket és elkezdtem a fára rakni őket.

Pár perc után viszont abbahagytam, mert a fiúk mereven bámultak.

– Nem úgy volt, hogy bárki bármi furát lát az szól? – kérdezte Harry.

– Volt a padláson egy árny. Nem biztos, hogy ő volt. Lehet csak paranoiás vagyok.

– Jobb félni, mint megijedni – mosolyodott el Justin és segített díszíteni, hogy tereljük a témát.

Mikor kész voltunk a fával mindenki két lépést tett hátra és megszemléltük a művet. Az idei színek az ezüst és a kék. Remekül passzolnak egymáshoz és jól mutatnak a zöldön, főleg az ezüst színű angyalhaj és a kék csúcsdísz.

– Ez gyönyörű lett – töröltem meg szemem.

– Jaj, ne sírj húgi – ölelt magához Harry. – Anya is látja – suttogta.

– Tudom, de annak jobban örülnék, ha itt lenne – húzódtam el, majd egy hatalmas mosoly ült ki ajkaimra. – Fényképezkedés! – kiáltottam el magam és felrohantam a fényképezőmért. Mire visszaértem már mindenki a fa előtt állt.

– Te is gyere ide – szólt Lou.

– Ki fényképezne?

– Megoldjuk - mosolyodott el Jus, majd a fényképező ellebegett a kezemből.

Beálltam a fiúk közé és a gomb kattant.

– Valami még hiányzik – szaladtam a garázsba, majd egy fagyönggyel tértem vissza.

Az ajtó fölé akasztottam és mosolyogva szemléltem. Elképzeltem magamat Dustinnal, ahogyan ott csókolózunk Karácsony estéjén, mire egy könnycsepp szökött a szemembe, de egy ujjammal azonnal el is tüntettem.

– Bűvös egy növény – karolta át vállamat Justin és magához húzott.

– Igen, az.

– Ne aggódj. Visszajön – puszilt hajamba, majd magamra hagyott.

– Ki jön vissza? – kérdezte egyszerre Lou és Harry.

– Dustin... – feleltem egyhangúan –, ha kellenék fent leszek – mentem a szobámba.

Az ágyra vetettem magam, majd telefonom az éjjeliszekrényre tettem. Tíz percig bámultam, mikor kézbevettem és kikerestem Dustin számát. Felhívjam? Fel fogja venni? Ha már nem is ez a száma? Ha hallani sem akar rólam? - jelentek meg fejemben a kérdések, de nem izgattak. Rá nyomtam a zöld gombra.

– Dus, Cara vagyok. Csak... csak annyit szeretnék mondani, hogy sajnálom. Ha ezt meghallgattad és van hozzám kedved... hívj vissza – tettem le.

–Mégsem félsz annyira? – kérdezte Justin az ajtókeretnek dőlve.

– Csak hangposta. Hallani sem akar felőlem.

– Csak le kell nyugodnia. Amúgy a fiúk kitalálták, hogy el akarnak menni vásárolni a sütikhez. Gondoltam szólok.

– Egyedül akarnak vásárolni? – rohantam le fénysebességgel a kocsihoz. Hála az égnek még nem indultak el.

– Tizenöt másodperc. Lassulsz húgi – nevetett fel Harry.

– Ez gonosz volt – ültem be hátra, majd megvártuk míg Justin is megérkezik és elindultunk. – Az ajtót bezártátok? – kérdeztem a Pláza parkolójában.

– Igen. Ne aggódj – felelte Harry.

– Akkor elsőnek a hozzávalókat vesszük meg. Stip - stop a kocsi! – szaladtam érte, mint egy ötéves, de hirtelen megálltam és láttam, hogy egy önelégült mosolyú Justin sétál el mellettem. – Ez érvénytelen! – morogtam az orrom alatt.

Miután a bevásárlókocsihoz ért én is tudtam mozogni. A bevásárlás gyorsan ment. A fiúk most hozták a jó formájukat és nem könyörögtek semmiért. Fura volt.

Otthon mindent elpakoltam a helyére majd fáradtan lehuppantam a kanapéra. Holnap pihenés, holnapután sütés, és másnap már Szenteste.

– Csak nem elfáradtál? – ült mellém Lou.

– Fárasztóak vagytok – nevettem fel.

– Te pedig szomorú. Tudod, hogy én felismerem a műmosolyt. Túl régóta ismerlek. Dustin miatt igaz?

– Igen. Hallani sem akar.

– Mikor zúgtál bele?

– Én nem! Csak picit jobban bejön a kelleténél – mondtam diplomatikus hangon.

– Emlékszel még mit éreztél Gregnél? Mert én emlékszem a szemed csillogására és a hangod csengésére.

– Ez nem ugyan az.

– Nem. A szemed már attól csillog, ha kimondom a nevét és a hangod, a kisugárzásod is megváltozik mikor vele vagy.

– Megtennéd, hogy nem ecsetelgeted? Valószínűleg egy életre megutált és már látni sem fogom.

– Bocsi. Gyere dőlj ide. Pihenj egy kicsit – húzott magához.

Vállára dőltem és lehunytam szemeim.

Reggel kopogásra ébredtem. Szemeim lassan kinyitottam és észrevettem, hogy Lou még alszik. Óvatosan kikászálódtam öleléséből majd az ajtóhoz mentem. Kikukucskáltam a kis ablakon - ami egy fél centi átmérőjű kör - és egy ázott - fázott fiút vettem észre. Gyorsan nyitottam ki a faszerkezetet.

– Szia! Lerobbant a kocsim és a telefonom is lemerült. Telefonálhatnék egyet? – kérdezte a srác.

– Nem akarsz kirabolni?

– Nem terveztem – mosolyodott el.

– Akkor gyere – engedtem be, majd becsuktam mögötte az ajtót. – A konyhába telefonálhatsz, mert... – biccentettem Lou felé.

– Oh, értem. Nem akarom felkelteni.

Elindultam a konyha felé és léptein hallottam, hogy követ. A helyiség ajtaját becsuktam, majd odaadtam neki a telefont, amíg csináltam mindkettőnknek egy teát. Egy idő után felé fordultam, mert nem hallottam, hogy telefonálna.

– Te nem... – kérdeztem, de befogta a szám és mélyen a szemembe nézett.

– Ne sikíts és maradj nyugton – suttogta.

Akaratom ellenére fogadtam neki szót, majd elvette kezét és felém lépett. Kezemmel valami kemény, hozzávágható dolgot kerestem és egy pohárra esett választásom. Erős késztetés után a fejéhez vágtam és futni kezdtem.

Az emeleten Justin ajtaján kezdtem dörömbölni, de az első ütés után a srác megfogta a kezem és a falnak lökött.

– Sam. Mi a fenét művelsz? – jött ki fáradt ábrázattal Jus. – Már Dustin is gyógyította meg. Engedd el.

– Ismered? – kérdeztem.

– Az unokatestvérem. Vámpír. Mondd, hogy csak te jöttél.

– Egyedül utazom, de te mit keresel itt?

– Átmenetileg itt lakom. Rick Demon jelenleg erre lábatlankodik.

– És te... – fordult felém Sam.

– Cara vagyok. Rick áldozata.

– Nagyszerű. Dustin? – kérdezte.

– Ő... nincs itt – felelte Justin.

– Szóval te vámpír vagy. Az előbb...

– Ne engedj be idegeneket a házba. Ki tudja, hogy meg akarnak-e enni vagy sem.

– Nem mindennap kopogtat egy vámpír az ajtómon – fontam össze kezeim.

– Nem minden nap találkozik egy vámpír olyan lánnyal, aki felesel neki.

– Már volt szerencséje varázslókhoz és démonokhoz. Annyira te sem vagy neki újdonság – magyarázta meg viselkedésem Justin.

– Srácok, ti beszélgessetek, de én visszamegyek aludni – sétáltam vissza Louhoz, majd ölelésébe bújtam.

– Na, mi volt? – kérdezte.

– Te felvoltál? – ütöttem mellkasába.

– Aha – válaszolt lazán.

– És csak úgy, témától függetlenül, nem akartál esetleg segíteni?

– Nem. Megoldottad – mosolyodott el.

– Fáradt vagyok szóval nem megyek bele – dőltem vállára, de nem tudtam aludni. Fura érzésem támadt. – Ne bujkálj már a sötétben. Idegesítő – mordultam fel.

– Milyen kis szemfüles valaki. A padláson is észrevettél, igaz?

– Meg akarod keseríteni az életem. Muszáj igazodnom hozzád.

– Hallom összevesztetek Dustinnal. Csúnya volt.

– Tudom – hunytam le szemeim, hogy tudjak koncentrálni, de jelenleg... lehetetlen.– Nem akarnál eltűnni? – kérdezte Lou csukott szemekkel.

– A kérdésben benne volt a válasz. Nem.

– Ha veled megyek békén hagyod őket? - néztem fel rá.

– Nem is tudom... lehetséges.

Fel akartam állni, de Louis megfogta karom és nem engedett. A lépcső felől is lábdobogást hallottam. Mindenki itt van. Király...

– Louis engedj el.– Nem mész vele. Nem engedem.

– Nem kérek engedélyt a saját életem leéléséhez. Engedj – szóltam rá erélyesen mire elhúzta kezét.

Lassan, kimért léptekkel Rick elé sétáltam, de, mielőtt elmehettem volna Justin megszólalt:– Biztosan ezt akarod?

– Igen. Legalább titeket békén hagy én meg... – csuklott el hangom – nekem már mindegy.

– Nem! Ezt hallani sem akarom! Cara, neked nem mindegy. Van egy hullámvölgy az életedben? Csusszanj bele olyan erővel, hogy azonnal ki gyere! Nem beleesel és lusta vagy kimászni! Nem így ismertelek meg! Azért, mert Dustin elment? Majd megbékél és visszajön! Car... – rázta meg fejét – hülyeség, amit művelsz. Én tudom, mert láttam, hogy van valami kapocs közted és a bátyám között, de ne feladási indokként használd! És őszintén válaszolj. Tényleg miatta csinálod ezt? Egy egyszerű srác miatt?

– Dustin nincs itt. Elment. Hogy miatta csinálom-e? Nem. Értetek, hogy megvédjelek titeket.

– Ha nem vennéd észre meg tudjuk magunkat védeni.

– Igen – forgattam meg szemeim. – Észrevettem, mikor ennek a rohadéknak a pincéjében voltunk – biccentettem Rick felé.

– De Dustin kihozott – vágta rá.

– Most nincs itt! Jus, Dustin elment! Miattam... Én üldöztem el. Én tettem... – esett le ténylegesen, amit neki mondtam.

– Vagy eltűnsz, vagy elüldözlek – mondta Sam.

– Nem tudod mid volt, amíg el nem veszítetted. Te elveszítetted – oktatott ki Rick, majd elment.

Sziasztok! Remélem tetszett a rész! Köszönöm az új feliratkozókat, a kedves kommenteket és a rengeteg látogatót! Nagyon jól estek.

xoxo D. D. Brown