Ki mit tud?

9. Fejezet

   – Igaza van. Srácok sajnálom... – fordultam feléjük – Dustin tényleg miattam ment el.

   Hangom teljesen érzelemmentes volt. Mindent magamba temettem.

   – Car, vérzik az orrod - guggolt elém Justin.

   Az említett testrészhez nyúltam és igaza volt. Ez valami olyasmi lehet, mint a démonnak régebben. Megerőltette magát, így vérzett az orra. Most én is ezt csinálom. Nem akarok az a törékeny, gyenge kislány lenni. Nem kell vigyázni rám. Én is meg tudom védeni magam. Ha ők erősek én miért ne lehetnék az?

   – Jól van. Tudjuk, hogy erős vagy, kitartó és tudsz vigyázni magadra, de Car... – csóválta meg fejét az előttem guggoló varázsló. – Mindenkinek joga van az érzelmekhez és nem szégyen azokat kimutatni.

   – Akkor, és úgy mutatom ki őket ahogy akarom. Ehhez semmi közöd – néztem szemeibe.

   – Csak annyit mondok, hogy ne taszítsd el magadtól azokat, akik szeretnek. Se ők, se te nem érdemlitek meg.

   – Kérlek hagyjatok magamra – hangom ismét érzelemmentes volt.

   – Szólj, ha kell valami – mosolyodott el, majd felment az emeletre.

   Megvártam míg mindenki elhagyja a nappalit, majd egy pokróccal a kezemben kimentem az udvarra és leültem a hintaágyra. Gondolkozni kezdtem.        
Ha most mindenkit eltaszítok magamtól a démonnak nem lesz kivel zsarolnia, akkor csak a kettőnk harca lenne, amiben valószínűleg ő győzne természetfeletti hatalmát figyelembe véve. Rajtam kívül senkinek sem esne... Gondolataim egy ismert, kellemetlen szag szakította félbe.

   – Gyorsan öl – szóltam.

   – Engem nem – felelte Sam.

   – Nem akarsz megkínálni – ejtettem ki a mondatot hosszú évek után.

   – Szabadna azt neked? – húzta fel szemöldökét és még egyet beleszippantott a nikotin tartalmú méregbe.

   – Két éve kérdezték meg ezt utoljára – sóhajtottam, majd fejem megbillentve jeleztem, hogy rám férne.

Sam átnyújtotta és egy mélyet szippantottam, majd visszaadtam.

   – Ezért hallani szeretném a történeted - mosolyodott el és leült mellém.

   – Két éve, tizenöt éves koromban a szüleim elváltak és Harry, az ikertestvérem anyával ment. Nem bírtam feldolgozni, így piálni és cigizni kezdtem. Apa egyre kevesebbet volt otthon, ahogyan én is. A város legrosszabbjaival kerültem össze, mígnem talán fél éve Harry kirángatott ebből az egészből. Ennyi.

   – Szép korszak is a lázadós – dobta el a csikket.

   – Nem cigiző ház. Ha apa meglátna engem vonna kérdőre.

   – Bocs – vette fel –, és kitartást. Rick Demon nem olyan nagy szám, mint hiszitek. Ő sem a mindenható – kacsintott.

   – Ezt megcáfolhatom? – kérdezte egy hang.

   – Mégis ki vagy te és mit keresel itt? – mordultam fel az idegen hangjára.

   – Rick egyik haverja. Igaz Samy? –  mosolyodott el, majd Sam a tetőn landolt.

   – Héj! – kiáltottam fel. – A cserepek maradjanak!

   – Kösz az aggódást – mérgelődött fojtott hangon Sam.

   – Szívesen – mosolyodtam el, gondolván, ezt senki sem látja.

   A garázsba szaladtam és elővettem az íjam, majd egy tőrt csúsztattam a zsebembe. A padlásra szaladtam, ahol elmozdítottam pár cserepet és kimásztam a tetőre. Hála az égnek, hogy nem annyira meredek.

   – Héj! – szóltam a srácnak, míg felhúztam íjam.

   – Én azt letenném a helyedben – tartotta a „földön” Samet mellkasához tartva egy fakarót.

   – Karó a szívbe? Béna – nevetett fel gúnyosan a fiú.

   – Nyírfa.

   – Az már más – húzta el száját, majd rám nézett, jobban mondva rajtam át.

   Lassan megfordultam és megláttam Harryt. Rick éppen készült kitörni a nyakát.

   – Ki a fontosabb? Két irányba nem hiszem, hogy tudsz lőni – nevetett fel gúnyosan Demon.

   – Megoldom – lőttem karon a démont, majd a másik lény hátába repítettem a tőröm, mire felordított.

   – Eddig ezt miért nem láttuk? –  kérdezte Justin leszerelve Sam támadóját. Hangjában kissé megbújt a düh, de nagyrészt játékosságot véltem felfedezni benne.

   – Szívesen társalognék, de rajtam nincs cipő, a hó elkezdett esni és tél van – feleltem a témát terelve.

   – Meg kell hagyni, ügyes, de mennyire? – lökte meg bátyám.

   Ő egyik lábával keresztezve a másik útját esett el és a tető széle felé száguldott. Gyorsan szaladtam utána és pont sikerült elkapnom, ám súlya miatt én is lejjebb csúsztam.

Harry könnyes szemeiből, melyek engem néztek ki tudtam olvasni, amit mondani szeretne és azonnal válaszoltam is.

   – Nem foglak elengedni.

   – Dehogynem.

   Rick gúnyos és győztes hangneme arról árulkodott, hogy ujjaim hamarosan lefejtődnek bátyám csuklóiról.

   – Egy... – kezdett hangos számolásba és kisujjam már el is engedte Harry kezét. – Kettő... – a gyűrűsujjam.

   – Még egy nyilat kérsz? – kérdeztem mérgesen Ricket.

   – Igen, de a másik vállamba, hogy ne legyek féloldalas – felelte, és hangján érezni lehetett, hogy mosolyog.

   – Barom – szorítottam erősebben bátyám kezeit. – Valaki, aki tud embereket lebegtetni, segíthetne – fordultam Justin felé.

   – Louis! – kiáltotta el magát, de az említett már Harry alatt állt és bólintott.

   Lassan lefejtettem ujjaim a csuklójáról, majd megmaradt a levegőben és Lou óvatosan leengedte. Én íjamért nyúltam, de az valami fura módon - Rick segítségével - leesett. A tegez még rajtam volt, így kivettem egy vesszőt és nekirontottam. Mondanom sem kell mekkora hülyeség volt. Azzal a lendülettel, amelyikkel elindultam fordultam is le a tetőről, de még meg tudtam fogni az ereszt.

   – Nem lehetne halkabban? Valaki aludni szeretne! – kiabált ki   Miss. Daren a szomszédból.

   – Sajnáljuk! Ígérem halkabbak leszünk! – feleltem,majd Rick felé fordultam. – Hallod?! Csendesebben próbálj megölni, mert felébreszted a szomszédokat.

   – A te halálsikolyod fogja felverni őket – lépett jobb kezemre, mire azzal elengedtem a fél csövet, ami amúgy is sértette a kezemet.

   – Utolsó kívánság? – kérdezte széles, levakarhatatlan mosollyal az arcán.

   – Rohadj meg – hallottam apa hangját, majd Rick lezuhant mellettem, de a földet érés előtt eltűnt. – Jól vagy? – nyújtotta kezét apa.

   Jobb kezemmel, aztán ballal is érte nyúltam, majd felhúzott és ölelésébe vont.

   – Én a helyedben újra ellenőrizném magam. Kezdeném a kezemmel – intett a másik lény - aki tippem szerint vámpír-, majd elment. Gyorsan kaptam magam elé tenyerem és egy jelet véltem felfedezni.

   - Justin! - kiáltottam az éppen lihegő fiúnak. Lassan feltápászkodott és hozzánk sétált. – Mit jelent ez? – kérdeztem a tenyerembe vésődött. Olyan mint egy „N” betű, de mégsem. Csicsásabb. Különlegesebb.

   – Kapcsolódás. A jel az ír „nascadh” szóból ered az első „N” betű révén. Rick ír származású, de bent többet tudok mondani. Jelenleg annyira remeg a kezed, mint a nyárfalevél – vitt be a házba, majd betakart a kanapén ülve. – A jelet akkor kapod meg, ha összekapcsolnak egy másik lénnyel. A „nascadh” szó jelentése kapcsolódás. Rick összekapcsolt egy másik élőlénnyel.

   – Szóval lehetek egy fával is kapcsolatban?

   – Haha, nem. Én emberre, varázslóra, egyes esetekben vámpírra vagy démonra gondoltam. Ilyenkor megérzed a másik érzelmeit és átéled a fájdalmait. Elég rossz, ha egy halhatatlannal vagy összekapcsolva és érzed azt, ami neki nem fáj. Oh, és, ha az egyikőtök meghal a másikat is rántja a szakadékba.

   – Király. Nem tudni, hogy kivel vagyok összekötve?

   – Nem. A házból senkivel szóval imádkozz, hogy ne,egy a halálos ágyán fekvő emberrel legyél összekötve.

   – Kösz, ez bíztató – mordultam fel, majd elnyújtózkodtam a kanapén.

   Éppen elhelyezkedtem, mikor kopogtak az ajtón. Semmi. Két perc után... semmi.

   – Valaki nyissa már ki! – kiabáltam.

   – Te vagy a legközelebb! – felelte bátyám.

   – Én megmentettem a szottyadt segged! Egy ajtót te is kinyithatsz!

   – A seggét én mentettem meg! – szólt bele Lou.

   – És kikérem magamnak nekem van a legjobb popsim a világon!

   – Igen! Biztosan! – forgattam meg szemeim, majd Justinra pillantottam.

   Fejrázással jelezte, hogy vette mit akarok, de nem hajlandó felkelni a kanapéról. Gonosz. Pupilláim kitágítva és íriszeim megnövelve vetettem be kiskutya szemeim, ám ezek sem hatották meg. Szitkozódva rángattam le magamról a puha takarót és kezdtem el keresgélni a kényelmes mamuszkámat, mikor újra kopogtak.

   – Megyek! Két perc! –  kiáltottam. – Vagy több – suttogtam magam elé.

   Mérgesen ráncigáltam magamra a puha, kutyusos lábbelim és a faszerkezethez cammogtam. Még egy utolsó pillantást vetettem magamra. Kócos, szerteálló haj. Nyúzott arc, koszos, szakadt ruházat és egy cuki, szőrös, kutyusos mamusz. Kiváló öltözék kinyitni egy ajtót. A kilincsért nyúltam, majd már nyitottam is volna, de valami megállított. Félelem, de én nem félek. Ez csak a... a másik lehet. Erőt vettem magamon és lassan lenyomtam az aranyszínű kilincset.

   Kitártam az ajtót és akkor, ott szerintem sokkot kaptam, mert életemben először fordult elő, hogy nem tudtam megszólalni. Teljesen ledöbbentett az illető jelenléte, de nem csak ez. Valami furát is észrevettem. Valami szokatlant.

Sziasztok! Sajnálom, hogy később hoztam, mint a többit, de ihlet hiányom volt és a vizsgáimra tanultam. picit rövid lett, de remélem tetszett. Köszönöm az oldalmegjelenítéseket, a pipákat és a kommentet. nagyon jól esnek a visszajelzések! :)

xoxo D. D. Brown