Ki mit tud?

10. Fejezet

   - Szia! - mosolygott rám émelyítően fehér fogsorával és cuki gödröcskéivel.

   - Szi... szia - dadogtam.

   - Mi az? Míg nem voltam itt elbátortalanodtál? - mosolyodott el.

   - Justin! - kiáltottam.

   - Mi van? - szólt vissza.

   - Gyere ide!

   - Milyen jó, hogy tíz méterre sincs tőled, de kiabálva kommunikáltok - forgatta meg szemeit az ajtónálló.

   - Tudom - mosolyodtam el.

   - Amúgy csini szerelés - nevetett fel. - Új frizura?

   - Épp most támadott meg minket Rick meg egy másik srác. Azt hiszem vámpír volt, de kapott egy szép tőrt a hátába a démonkánk meg egy cuki nyilat a vállába.

   - Ügyes. És gondolom, kaptál egy édi jelet is a tenyeredre.

   - Ahogyan te is, de lehet egy kérdésem.

   - Bármennyi.

   - Csak ezért jöttél vissza? Hogy tudd kin van a jel és mész is el?

   - Gondolkoztam és rájöttem, nekem itt a helyem. Az öcsém mellett.

   És ennél a mondatnál tört össze bennem minden. Csak Justin miatt jött vissza. A vitánál hozzávágottakkal tényleg elvágtam magam. Éreztem, hogy ajkaim remegni kezdenek és könnyek gyülekeznek a szemeimben.

   - És melletted.

   - Te... - akartam a mellkasára ütni, de megfogta a kezem és közelebb húzott magához. Fejem enyhén felfelé fordítottam, hogy lássam arcát, amit csak gyengén világított meg a lámpa. Ki kell cserélni az égőt.

   - Én? - kérdezte játékos mosollyal az arcán és közelebb hajolt.

   - Beszélhetnél gyorsabban is - szidtam le.

   - Miért? Zavarna, ha nem miattad jönnék vissza? Te küldtél el.

   - A vita - sóhajtottam fel. - Én sajnálom, ki voltam borulva és...

   Magyarázkodásom félbeszakítva megcsókolt. Mézédes ajkai szinkronban mozogtak az enyémekkel. Levegőhiány miatt váltunk el.

   - Én is ideges voltam. Felejtsük el - mosolygott homlokát az enyémnek döntve.

   - Köszönöm - karoltam át nyakát és fejem vállába fúrtam. Jól beszívtam kellemes illatát, amit három napig nem érezhettem.

   - El fogsz engedni? - kérdezte nevetve Dus.

   - Soha - mondtam, még mindig nyakát ölelve.

   - Akkor legalább ne itt kint, mert megfagysz - emelte fel lábaim, majd a sajátjával berúgta az ajtót és a kanapéra ültetett.

   - Ígérd meg, hogy legközelebb nem mész el. Felpofozol, de nem lépsz le - kértem szemeim az övéibe mélyesztve.

   - Ígérem, de hadd nézzem a kezeid - fogta meg csuklóm, majd óvatosan felhúzta pulóverem ujját.

   Észre sem vettem, hogy ilyen csúnyák a sebek. Mindkét kezemen legalább öt vágás, de nem tudom miért.

   - Honnan tudtad?

   - Éreztem. Tudod... - mutatta fel tenyerét -, a kötelék.

   - Hozzá kell szoknom - dőltem el a kanapén, míg lábaim az ölébe helyeztem.

   - Ki volt az? - kiabált Lou és Harry.

   - Nem jöttetek le, így meg sem fogjátok tudni! - feleltem.

   - Dustin! - rohant le szó szerint villámsebességgel Sam, majd lepacsizott a lábtartómmal. - Nem akarsz elmenni? A kiscsaj elég jól harcolt nélküled.

   - Téged foglak kinyírni, ha eltűnik - fenyegettem meg álmos hangon. Szemeim már csukva voltak és pár perc múlva el is aludtam.

   - Ébresztő - simított végig egy kéz az arcomon.

   - Csak öt perc - fordultam másik oldalamra, habár nem kellett volna. Elfogyott alólam a kanapé és a padlóra zuhantam volna, ha nem állok meg a levegőben.

   - Óvatosan - mondta mérgesen az ismerős hang. Kinyitottam szemem és Dustin barna íriszeivel találtam szembe magam.

   - Hány óra? - dörzsöltem meg szemeim.

   - Délután kettő. Huszonnegyedikén. Egy teljes napot átaludtál, szép - mosolygott.

   - Miért nem keltettetek fel? A sütik...

   - Megcsináltuk. Te csak pihenj - emelt vissza a kanapéra.

   - Rick?

   - Se híre se hamva. Úgy tűnik van lelke és meghagyja nekünk a Karácsonyt.

   - Csak tervez valamit. Neki nincs lelke - csúsztam feljebb és magamra húztam a pokrócot.

   - Fázol? - tette kezét homlokomra, majd azonnal el is húzta. - Forró vagy.

   - Robert! Hol van a lázmérő? - kiáltott.

   - Te is meg tudod nézni, hogy vészes-e? - felelte bunkón apa.

   - Még nem békélt meg a tudattal, miszerint többet érzek irántad, mint mások iránt. Fogd meg a kezem - nyújtotta felém az övét.

   - Miért? - tettem, amit kért.

   - Mert nincs kedvem betegen feküdni az ágyban és kíváncsi vagyok mennyire vagy harcias - mosolyodott el.

   Lassan kezdtem jobban érezni magam, majd a megfázás eltűnt, mintha nem is lett volna. Dustin azonnal felrántott, de elvesztettem egyensúlyom és rá is estem.

   - Ha tapizni akarsz csak szólnod kell - nevetett fel.

   - Az, hogy a mellkasodon van a kezem nem tapizás - álltam meg lábaimon.

   - Most, hogy ezt megbeszéltük elmesélheted mi történt a tetőn. Hogy csináltad?

   - Te láttad?

   - Igen. Elég profi voltál.

   - Hát... álarc. Nem akartam, hogy bárki is megtudja. Ha egy védtelen, törékeny kislánynak hisznek úgy könnyebb meglepetést okozni - ültem vissza a kanapéra. - Ezt még a piálós, cigizős korszakomban tanultam. Kellett az önvédelem és a ravaszság.

   - Mikor találkoztunk és... - ült velem szembe az asztalra. - Nem  voltam a legjobb hozzád, de te ellen áltál...

   - Nem ijesztettél meg.  Nem féltem tőled, ahhoz túl... hogy is mondjam... túl helyes voltál.

   - Túl helyes? - nevetett fel.

   - Igen. Ha azt mondom, hogy túl szelíd, az még hülyébben hangzana.

   - Ez igaz. Szelíd egyáltalán nem voltam. Épphogy nem öltelek meg a... erre értetted, hogy nem tudom mire vagy képes?

   - Pontosan. Meg arra, hogy, ha még egyszer megfenyegeted Louist a halál hozzám képest kész felüdülés lesz.

   - Nagy szavak ezek egy ötven kilós lánytól - nevetett fel.

   - Héj! - löktem meg, mire kicsit eldőlt, de nem esett hátra... sajnos.

   - Erősebb vagyok - mondta.

   - Én okosabb.

   - Nekem varázserőm van.

   - Nekem meg egy tőröm.

   - Ha elő tudod venni - szegezett erejével a kanapéhoz.

   - Parancsolj - húztam ki az asztal alól egy csini kis kést.

   - Ne hadonássz vele. A végén leszúrod magad - vette ki kezemből, majd a levegőben tartotta. A penge közeledni kezdett felém, de a nyakamnál megállt. - Látod? - húzta győztes mosolyra ajkait, majd leengedte kezeit, ám a kés nem mozdult. - Én azt is leengedtem.

   - Rick az. Mögötted - szóltam halkan, de későn. A démon leütötte Dustint.

   - Mit akarsz? Nem kaptál eleget a múltkor? - kérdeztem mérges, egyben gúnyos hangon.

   - Nagy a szád a helyzethez képest. Egy ujjal megölhetem - nézett Dusra.

   - Én meg egy dobással téged - vettem el nyakamtól a kést, majd felé hajítottam, ám megállította mielőtt a mellkasához ért és felém repítette. Megpróbáltam elhajolni előle, de túl gyors volt, így egy mély vágást hagyott jobb vállamon. Kezem a sebhez kaptam.

   - A fagyi visszanyal? - kérdezte nevetve, majd erejével felemelt és átdobott a nappali másik felébe. Rég csinálta ezt. Bal kezemre támaszkodva próbáltam felkelni, de nem engedte. Mellkasomra lépett, ezzel fájdalmasan akadályozva a levegő útját.

   - Nos... kölcsön kenyér visszajár - nevetett fel. Dustinra pillantottam, aki éppen fulladozva vette a levegőt. - Ami neked fáj, neki is.

   - Hagyj... békén... minket - fogtam meg lábát és kicsavartam. A padlóra zuhant, majd ráültem csípőjére. A virágtartóból, amit sikerült majdnem összetörnöm kivettem egy kést és nyakához szorótottam.

   - Mindenhol van kés?

   - Igen. Apa eléggé elővigyázatos. Mostmár értem miért. Nem akarja, hogy az ilyen kis pöcsök bármit is csináljanak. Most vagy eltűnsz vagy megöllek.

   Nem felelt csak élesen beszívta a levegőt, majd ijesztően felnevetett. Eltüntette szilárd testét és eltűnt alólam. Ijedten álltam fel, majd körbefordultam, de nem láttam semmit. Hirtelen egy lökés jött hátulról. Azonnal megfordultam.

   - Ne játszadozzunk. Gyere elő és rendezzük le.

   - Még húzom az agyad és rémisztgetlek egy picit - morajlott végig hangja a házon, majd - szerintem - elment.

   - Dustin - siettem hozzá, majd a kést magam mellé helyezve leguggoltam hozzá.

   - Lemaradtam valamiről? Úgy érzem magam, mintha falhoz vágtak volna,majd meg akartak fojtani - dörzsölte fejét.

   - Tényleg?! Nem is tudom miért - forgattam meg szemeim. - Jól vagy? - tértem aggódó módba.

   - Igen. Te? Nem azért, de elég rosszul festesz - ült fel és megfogta csuklóm.

   - Ne. Nem szeretném, ha meggyógyítanál - húztam el kezeim.

   - Car, érzem mennyire fáj. Kérlek...

   - Nem. Meg kell tanulnom elviselni a fájdalmat, nem lesztek mindig ott, hogy meggyógyítsatok.

   - De, ott leszünk - vágta rá gyorsan.

   - Nem védhetsz meg mindentől.

   - Ha te nem, majd én - mondta, majd éreztem, hogy gyógyulni kezdenek sebeim és a vállamon lévő vágás is összehúzódott. - Én csak magamat gyógyítottam. Nem tehetek a kötelékről - vonta meg vállát.

   - Rendben - keltem fel mérgesen, majd a konyhába trappoltam és szinte feltéptem a hűtő ajtaját.

   Kivettem a vizet, öntöttem magamnak majd visszatettem. Dustin furcsán méregetett, mire nekem felszaladt a szemöldököm.

   - Kérsz? - kérdeztem flegmán.

   - Aha, önthetsz - mosolyodott el.

   - Haha, majd töltesz magadnak - mentem el a helyiségből.

   - Meddig fogsz rám haragudni a semmiért? - kiáltott.

   - Ameddig kedvem tartja! - kiabáltam.

   Dus az ajtónak dőlve figyelt.  Szája sarkában láttam egy kis mosolyt, de arcmimikája komolyságra utalt.

   - Sziasztok! - jöttek be a többiek az ajtón.

   - Helló! - köszöntünk bunkón.

   - Háborús övezet, rosszabbak, mint a házasok - mondta Lou és hátrébb lépett.

   - Szóval a semmiért fogsz rám haragudni! Értem! Szólj, ha lenyugodtál és beszélhetünk!

   - Most is azt csináljuk! Magas hanglejtésű kommunikáció! És nem a semmiért haragszom! Kértem, hogy ne tedd, de azért is csináltad!

   - Nem jobb? Olyan nagy baj, hogy nem tátong egy lyuk a válladon?

   - Nem! Az ellentmondásod a bajom!

   - Akkor szokj hozzá! Nem ez az első eset, de nem is az utolsó! - ment vissza a konyhába.

   - Barom!

   - Hárpia!

   - Pöcs!

   - Hisztis! Nem lesz tiéd az utolsó szó! - nevetett fel.

   Felmordultam, majd trappolva a szobámba siettem. Az ajtó majdnem kitört a helyéről, úgy becsaptam. Pár perc múlva kopogtak. Dühösen téptem fel az ajtót.

   - Mi van? - kérdeztem.

   - Gyere le. És apa üzeni, hogy te fizeted az új ajtót - mondta Harry, majd lefutott.

   Én is követtem és ámulatba ejtő látvány tárult elém. Olyan érzésem volt, mintha a Roxfort ebédlőjében lennék. Lebegő gyertyák és a plafon... egyszerűen gyönyörű volt. A csillagos ég rajzolódott ki rajta.

   - Wow... - sétáltam a többiekhez.

   - Boldog Karácsonyt! - mosolyogtak.

   - És itt az ajándékod - tolta elém Jus Dust egy piros masnival a fején. - Egy nem ellenkező, kedves Dustin.

   A piros masni egyrészt aranyos, másrészt nevetséges volt. Gyorsan levette a fejéről, majd átkarolta derekam.

   - Ők akarták a masnit - mosolyodott el.

   - Cuki volt, de az utcára ne vedd fel - kuncogtam.

   Miután kinevettem magam felnéztem szemeibe, majd mézédes, málna piros ajkaira. Azok közeledni kezdtek enyéim felé, és egy lassú csókban összeforrtak. Minden tökéletes volt. Az időzítés, a hely... csak egy dolgot hiányoltam. A fagyöngyöt. A csókot levegőhiány miatt szakítottuk félbe, majd a plafonra tekintettem. Egy aprócska növény lógott a plafonon. Visszatekintettem Dustinra, aki mosolyogva tűrte fülem mögé az egyik hajtincsem.

   - Fagyöngy. Justin mondta, hogy tetszene.

   - Még mindig haragszom rád - mosolyodtam el.

   - Többször kéne összevesznünk - nyomott egy gyors csókot ajkaimra. - A békülésekért megéri. Össze fogok esni - Justin azonnal mögé lépett, hogy elkapta. Pár másodperc után beigazolódott Dus állítása. - Itt van. Rick beszervezte - mondta kétségbeesett hangon.

Sziasztok! Gyereknap alkalmából hoztam egy újabb részt. Remélem tetszett. Továbbá köszönöm a két új feliratkozót és a pipákat. Még mindig nagyon jól esnek :)

xoxo D. D. Brown